Hát, ismételten eljött a nagy nap, amikor én, a lelki szegény blogot írok.
Korábbi szárnypróbálgatásaim nekem nagyon tetszettek, de sajnos válogatás nélkül, a kelleténél némileg több személyes töltettel osztottam ki akit csak lehetett. Ez sajnos előbb-utóbb, mint ahogy az zárt társadalmak esetében oly' gyakran előfordul, az érintettekhez is eljut.
El is jutott, bár kicsinyes nyárspolgárként, némi gúnyos, eztnektekbazmeg mosollyal az arcomon elégedetten nyugtáztam, hogy mindazok a gondolatok, melyek szemtől szembe való elmondásához gerinctelen féreg voltam, végül csak-csak eljutottak alanyaikhoz.
Halleluja!
Na szóval, a lényeg az, hogy nehezen leküzdhető vágyat éreztem arra, hogy nyomorúságosan kicsinyes, és tartalmatlan, ám annál alantasan ellenszenv-kontrolláltabb gondolataimat papírra (képernyőre?) vessem. [Igen, a kelleténél többet használtam a Wordot - a szerk.]
Hála a boldogságos égnek, hogy ezt olyannyira nem publikálom, mert az ékesszólók civil szervezete rövid időn belül záporoztatná kommentjeit azt illetően, hogy a kelleténél többször szerepel publikációimban a SZAR, a BAZMEG (baszd meg?) illetve esetenként a PINA szó (bár utóbbi leginkább az "ez egy hülye pina" konstrukcióban). Isten óvjon a felelelőtlen pinázástól!
Korábbi tapasztalataimból merítve, ám azokat gondosan felülbírálva biztosíthatom magamat arról, hogy dehogy lesz itt kevesebb személyeskedés. Maximum több figyelmet fordítok arra, hogy az érintett személyek még véletlenül se azonosíthassák be magukat, mint a fentebb idézet szószerkezet alanya.
Botrány! Skandallum! Pocskondia!
Ó, igen, ez lesz aztán az újgenerációs publicisztika...
